A baba békésen játszogat a csörgőivel és nem csinál még különösebb felfordulást a lakásban. Aztán kúszni kezd, mászni, majd feláll, aminek a szülők nagyon örülnek, ám abban a pillanatban, hogy a kicsi útjára ered a lakásban, mindenféle veszélyes kalandba keveredik. De nem csak az éles sarkok és a kezét becsípő fiókok vagy a nem megfelelően elzárt vegyszerek jelentenek veszélyt, hanem a baba is veszélyt jelenthet a tárgyainkra. A nagymama porcelánjára és a házimozira ugyanis nincsenek bababiztonsági megoldások, az egyre aktívabb gyerkőcöt viszont nagyon érdeklik már ezek a dolgok. Mit lehet tenni? Hogyan tanítsuk meg neki mit szabad és mit nem?

Rögtön a kérdésfeltevéssel vitatkoznék  A legtöbb családban ugyanis, ha azt szeretnék, hogy a baba ne nyúljon valamihez, azt mondják neki, hogy “nem szabad”. Mert ez nagyon kényelmes álláspont: “nem szabad piszkálni a DVD-t, mert elromlik”. Csakhogy a kíváncsi totyogót ez a válasz nem elégíti ki, ezért újra meg újra nyomkodni akarja a gombokat, meg akarja nézni, mi történik a DVD-vel. Mert látta, hogy apa is szokta nyomkodni… Lassan megfogalmazódik a fejében a gondolat, hogy “ha apának szabad nyomkodni, akkor nekem is szabad, utánozni akarom apát!” És meg is teszi. Anya pedig rászól. De őt akkor is nagyon érdekli és szeretné megnézni, kipróbálni. És ez így lesz egészen addig, amíg teljesen meg nem tanulta, ki nem próbálta, meg nem tapasztalta, mi is az a DVD.

De biztos, hogy nem szabad piszkálni a DVD-t?

Ilyenkor érdemes elgondolkodni rajta mi is a célunk azzal, hogy ezt megtiltjuk neki: az, hogy megvédjük a DVD-t a gyerektől, és máris a fejünkben van sok-sok kép arról, mi mindent tud egy kíváncsi gyerek beletuszkolni a lyukba, hogy fognak beragadni a gombok, mennyibe fog kerülni a javíttatás és mit kapunk a családfőtől, ha a mi felügyeletünk alatt rontja el a gyerek a DVD-t.

És itt a kulcsszó: felügyeletünk alatt. A baba, ameddig nem kezd el szabadon közlekedni a lakásban, nem találkozik a “nem szabad”-felszólítással. Mindent megtehet, mindent szabad neki, mert még nem csinál semmi veszélyeset. Amikor először hall ilyet, maga is meglepődik, hiszen korábban bármit megtehetett a saját határain belül.
Ösztöne arra hajtja, hogy fedezzen fel a világon mindent, mi pedig elkezdjük ebben korlátozni és persze emiatt egyre többet kerülünk szembe egymással. A sok tiltás ahhoz vezet, hogy a kisgyerek állandóan szembekerül veled, mindenért hisztiznie kell, mert másként nem tudja megnézni, felfedezni a dolgokat, te pedig ettől egyre feszültebb leszel, mert úgy érzed, állandóan fegyelmezned kell.

Amit tenni lehet: 3 csoportba oszd be a tárgyakat:

1. Veszélyes (ezeket vagy tedd el biztonságos helyre pl. vegyszerek, zárd jól el, vagy ha nem lehet eltenni, pl. sütő a konyhában, fiókok, akkor tanítsd meg rá a kicsit, hogyan kell bánni vele, pl. a sütőhöz menj oda vele, fogd meg a kezét tedd a közelébe és mondd, hogy “meleg”)

2. Felügyelettel megnézhető Ezek olyan holmik, amik nem veszélyesek, csak kíváncsi rájuk a baba, és esetleg ő tehet kárt bennük. Ide tartoznak pl. a műszaki cikkek. Ezeket együtt nézzétek meg, mutasd meg hol kell megnyomni, hogyan kell kézbe venni, hogyan kell használni. A baba utánzás révén tanul. Ha megmutatod neki, hogyan működik a telefon, mi van a fűszeres szekrényben, akkor egyrészt kielégíti a kíváncsiságát és többet nem akarja már megnézni, másrészt legközelebb tudni fogja, hogy ezt hogyan kell használni (és nem rontja el) vagy, hogy ezt csak anyával szabad használni (és nem jut eszébe magától felmenni oda)

3. Kellemetlen, ha hozzányúl Rossz, ha a baba folyton letekeri a WC-papírt vagy kipakolja az összes mütyürt a fiókból, de csak emiatt (kényelmi okokból) ezt nem szabad megtiltani neki. Ha nagyon bosszant, akkor ezeknek a dolgoknak egy részét elteheted általa nem elérhető helyre, hogy ne csináljon mindenhol rendetlenséget, másrészt már most elkezdheted megtanítani neki, hogy “amit kipakolsz, azt vissza is kell tenni”, vagy “ami kiborul, azt össze kell söpörni”. A totyogók számára a rendrakás éppen olyan jó játék, mint az összes többi, ha megkéred, szívesen résztvesz ő is benne és idővel leesik neki az is, amit ezzel tanítani akarsz, hogy “vállald a tetteidért a felelősséget” – csak éppen ezt nem szemrehányó dörgedelmek között kell majd hallania, hanem a mindennapi élete része lesz, mert így tanítottad neki.

Forrás: http://www.kismamablog.hu/gyermekneveles/nem-szabad-tilos-veszelyes-hogyan-tanitsuk-meg-ra-a-totyogot

Minden szülő jót szeretne a gyermekének, ám amikor a kicsi akarata fejlődni kezd, önállósodik, újabb és újabb akcióival rendre megijeszti a szüleit, egyre több lesz az ellentét a gyermek és a szülők között, egyre indulatosabbak lesznek a szülők és egyre feszültebbek a sikertelen próbálkozásaik miatt, amikkel rendre próbálják szoktatni a csemetét. És bizony ilyenkor néha olyan módszereket vesznek elő, amik elméletben jónak tűnnek, ám nem biztos, hogy azt a hatást érik el, amire szánták őket.

1. Verés

Általában úgy kezdődik, hogy az anyuka odacsap a kicsi kezére vagy popsijára és ezzel próbálja elérni, hogy ne tegyen meg bizonyos dolgokat, így próbálja nyomatékosítani a “nem szabad” parancsot. Csakhogy a verés valójában felesleges fájdalmat okoz a kicsinek, ugyanis neki világos határokra és szabályokra van szüksége, amit következetes, határozott neveléssel, kiegyensúlyozott napirenddel is meg lehet tanítani neki. Ha azt mondjuk, “nem szabad” és jó példát mutatunk az ugyanúgy elég neki arra, hogy megértse, mikor meddig mehet el.

Maga Makarenkó, a gyakran emlegetett “makarenkói pofon” atyja is csak 13 éves kor körültől ajánlja ezt a módszert, akkor, amikor a gyerek már pontosan tisztában van vele, mit lehet és mit nem, és ennek ellenére másként cselekszik.

A fő gond az, hogy gyakran akkor csattan a pofon, amikor a szülő már nagyon feszült és idegességében csap oda. Ezzel viszont rossz példát mutat a gyereknek, hiszen pont az lenne a lényeg kisgyermekkorban, hogy megtanítsuk kezelni az indulatait, megtanítsuk várni, türelmesnek lenni stb. Az indulatból odacsapás éppen az ellenkezőjét tanítja neki.

2. Büntetés

Egészen kis korban a gyermek nem látja a párhuzamot a tettei és a következmények között. 3 éves kor körül kezdi el megérteni a ha-akkor összefüggéseket és ilyenkor már érti azt is, hogy valamilyen tettének következménye is van, ez azonban nem büntetés kell legyen. Inkább jobb arra megtanítani, hogy a maga által okozott kárt hogyan tegye rendbe. Pl. ha szétdobálta a játékokat, akkor rakjon rendet (persze még nem várható el, hogy teljesen egyedül rendet rakjon, de próbálkozzon meg vele), vagy ha kiöntött valamit, akkor azt törölje fel.

Jó példa erre az egyik másfél éves kisfiú, aki mindig tépkedte a szobanövény leveleit, ezért ilyenkor az apukája finoman mindig meghúzta a fülcimpáját, mire ő abbahagyta a tépkedést. Csakhogy pár nap múlva már azt csinálta, hogy odament a növényhez, meghúzta a fülcimpáját, majd elkezdte tépkedni a leveleket. Hát ennyit számít a büntetés.

4 éves kor körül már értik a rossz és a jó közötti különbséget is, ilyenkor érdemes neki elmondani, hogy amit tesz az rossz és miért rossz, tehát innentől érdemes részletesebben is elmagyarázni az egyes tettei okát.

3. “Nem szeretlek”

Sok anya van, aki nem szeretne büntetni, nem csap oda a gyermek kezére, viszont elfordul tőle és szavakkal vagy a viselkedésével azt fejezi ki, hogy “nem szeretlek”. A szeretetmegvonás majdhogynem súlyosabb büntetés, mint a kézrecsapás. Ilyenkor azt érzi a kicsi, hogy ő rossz, ezzel aláásod az önbecsülését. Éppen ezért nagyon fontos, hogy amikor rosszat tesz, akkor soha ne őt értékeld, hanem a viselkedését. Ne azt mondd: “Rossz vagy”, hanem azt, hogy “Rosszul viselkedtél”. Azt kell éreznie, hogy a viselkedésével van a probléma, azzal amit tesz és nem önmagával. Tudnia kell, hogy akkor is szereted, ha néha rosszul viselkedik.

Forrás: 

Balul elsült fegyelmezési módszerek http://www.kismamablog.hu/gyermekneveles/balul-elsult-fegyelmezesi-modszerek

Egy 15 éve otthonszüléseket kísérő, számtalan tapasztalattal rendelkező bába mondta, a nevét nem merem közzétenni. De minden egyes szava kincs...

A háborítatlan szülés fogalma egy nagyon kényes téma. Nyilván mindenkinek mást jelent. Nekem - mint otthonszülést kísérő bábának - nagyon fontos! 15 éve kísérek otthonszüléseket és éppen ezért számtalan tapasztalatom van ezzel kapcsolatban. A vajúdás elején bármilyen változás megzavarhatja a folyamatot, ami le is állhat. Ez szokott történni akkor, ha valaki "korán" megy be a kórházba. Ez már elegendő okot ad a beavatkozásokra. Otthonszülésnél is előfordul, hogy ha valaki megérkezik, vagy elmegy otthonról, akkor lassul, leáll a folyamat. A legnagyobb baj az, hogy a kórházi szülés során a kísérőknek fogalmuk sincs a hormonális folyamatokról és az azokra gyakorolt egyéb hatásokról. Ők egy esetnek, egy testnek, egy testi történésnek veszik a szülést. Pedig az ennél sokkal több.

Forrás: Mindent a természetes szülésről FB csoport https://www.facebook.com/groups/900639793390809/ admin hozzászólás

"Technikák az indulatkitörések kezelésére:

* Sokszor éhesség, unalom, fáradtság vagy a túl sok inger váltja ki a dührohamokat. Próbáljuk meg megfigyelni, nem szerepel-e ezek közül valamelyik rendszeresen a kiváltó okok között, és lehetőleg előzzük meg nassolással, csendes játékkal vagy korai altatással.
* Sokszor a csalódás, frusztráció a kiváltó ok. Valamennyi kihívásra szükségük van ugyan a gyerekeknek, de a képességeiket jelentősen meghaladó játékok csak frusztrációt okoznak, és rontják az önbecsülésüket.
* A növekvő frusztrációt, dühöt vagy indulatot próbáljuk enyhíteni, elterelni. Legyen lehetősége a gyereknek levezetni az energiáit, legyen sok szabad ideje és tere, hogy szaladgálhasson.
* Apróságokban hadd irányítsa a gyerek a saját életét. Hadd válassza ki, a piros vagy a kék bögrét kéri - ilyesmiben könnyedén tud dönteni, és boldog lesz, hogy ő irányíthat, és a szülő elfogadja az ő választását. Eldöntendő kérdéseket tegyünk fel, a nyitott kérdések még túl nehezek lehetnek, és növelhetik a frusztrációt.
* Segíthet az indulat levezetésében, ha megfogalmazzuk a gyerek helyett "tudom, hogy most dühös vagy", ezután vigasztaljuk kicsit, és próbáljuk meg elterelni a figyelmét.
* A gyerekek sokszor a szülői tiltásra reagálnak így. Gondoljuk meg, melyik csatát érdemes megvívni, mikor érdemes inkább alkudozni vagy elterelni. "Miért nem kalapálod inkább a gumiszőnyeget a nagymama vitrinje helyett?" Próbáljunk olyan megoldást keresni, ami mindkét félnek elfogadható.
* A dühkitörés alatt a gyerekek nem gondolkoznak logikusan, ilyenkor nem értik meg a logikus magyarázatokat vagy vigasztalást. A roham alatt a legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk nyugodtak maradni, és nem venni róla tudomást. Ha a szülők elvesztik a fejüket, a gyerekek még inkább. Ne mozdítsuk el a gyereket (kivéve, ha nem biztonságos helyen van), ne szegüljünk ellen, és ne vegyük fel a szemkontaktust.
* Miután lenyugodott, halkan beszéljünk hozzá, a nagyobb gyerekeknek segítsünk szavakba önteni az érzéseiket. "Tudom, hogy csalódtál" Segítsünk, hogyan kezelje az érzéseit. "Mindenki csalódik néha. Szólj nekem, ha valami miatt csalódsz, és megbeszéljük, hogyan lehetne javítani rajta". Mondjuk el a gyereknek, hogy szeretjük, és tereljük el a figyelmét valami más tevékenységgel.
* Ugyanakkor ne adjuk be a derekunkat a dühroham alatt, bármit is akar. Ne feledjük, azért csinálja, mert el akar érni valamit, és ha rájön, hogy ily módon megkapja, ne legyenek illúzióink: legközelebb pontosan fogja tudni, mit kell tennie. Ugyanígy ne is nevessük ki. Ez is pozitív megerősítés, és azt jelenti a gyerek számára, hogy nem tartjuk tiszteletben az érzéseit.
* Nyilvános helyen különösen kínos a dührohamok kezelése. Elsősorban ne érezzük magunkat rossz szülőnek, valószínűleg a "nézőközönségben" is sok a szülő, akik átestek ugyanezen. Ilyenkor viszont érdemes lehet felkapni a gyereket, és elvinni valami csendesebb helyre, pl. beszállni az autóba. De ugyanúgy ne adjuk be a derekunkat, vigasztaljuk meg, és gondoljuk át, nem volt-e valami olyan kiváltó ok, amit meg tudtunk volna előzni."

http://pepitazebra.blogspot.hu/…/ketsegbeejto-keteves-1.html