Az igény szerinti szoptatás az evési zavarok melegágya?

"Az igény szerint szoptatott babák, mivel minden bajukra etetéssel reagálnak, felnőtt korukban is bánatevők, kényszeres evők lesznek. Az éjszakai szoptatással arra szoktatjuk a gyereket, hogy éjszakai is egyen. Ha a gyerek minden sírására szoptatást kínálunk, akkor nem tanulja meg, hogyan oldja meg egyedül a problémáit."

Mi igaz ezekből?

A babáknál akkor alakulna ki túlevés, bánatevés, ha a szoptatás egyenlő lenne az evéssel. Csakhogy nem az. A szoptatás egy komplex csecsemőgondozási viselkedés, azaz az anya részéről táplálás, védelmezés, szeretgetés, kapcsolat kialakítása, ismerkedés a gyerekkel. A gyerek részéről sem csak evés/ivás, hanem az első kapcsolat egy másik élő emberrel, amit már saját maga alakít, tanulás, ismeretszerzés a világról, ezen kívül még nyugtató és gyógyító (immunizáló) funkciója is van. A születéssel megtörténő elszakadás az emberi fajnál túl korai, de szükséges, mert később a fejméretünk miatt nem tudnánk megszületni. Így viszont egy önálló életre teljesen képtelen csecsemő születik, aki (legalább) az első életévében az anyával BIOLÓGIAI egységet alkot. Tehát a csecsemő helye a természet normál folyása szerint az anya mellén, vagy szorosan az anya testén van, hogy gyakorlatilag a mell bármikor elérhető legyen számára. Ez a biológiai norma, és az nem betegít meg.

Sőt. A mai tudásunk szerint az igény szerinti szoptatás inkább véd a későbbi étkezési zavaroktól. Azok emberek, akiknek az igényeire, szükségleteire kezdetektől figyelnek, reagálnak és kielégítik azokat, azok kevésbé érintettek az érzelmi evésben. Ez tulajdonképpen logikus is: aki megtanulja, hogy az igényeit normális, egészséges módon kielégítheti, az nem keres "pótlást" (evést, alkoholt, drogokat, erőszakot, stb.-stb.) a kielégülésre. Mivel az evészavaroknak a kialakulása nagyon sok tényezőből tevődik össze, a szoptatás (vagy annak hiánya) nem fog egy-az-egyben se rontani, se javítani az ügyön. A család normális viszonya az étkezésekhez, illetve a normális (nem feltétlenül tökéletes!) családon belüli viszonyok, a bizalommal és elfogadással teli családi légkör sokkal erősebb, és később is jól kontrollálható tényezői az étkezési zavaroknak, illetve azok megelőzésének.

Egyébként a táplálkozási zavarok csírái sokszor nem az igény szerinti szoptatás során, hanem a hozzátáplálás megkezdésével nőnek ki. A szülő azáltali rettegéséből kifolyólag, hogy a gyerek éhen fog halni, mert nem eszik ELEGET, sokszor elindulnak a játszmák az evés körül, amik évekig tarthatnak. A szülő mindenféle trükköt bevet, alkudozik, könyörög, fenyegetőzik, hogy a gyerek egyen. Pedig az evés egy természetes viselkedés, és egy egészséges élőlény nem halasztja magát éhen, ha van előtte étel. Ezért a hozzátáplálás kezdetén érdemes figyelni arra, hogy az igény szerinti szoptatás után az igény szerinti hozzátáplálás folytatódjon.
Az igény szerintiség azonban a hozzátáplálásnál már nem azt jelenti, hogy egész nap folyamatosan eszünk, hanem azt, hogy amikor eszünk, akkor annyit eszünk, amennyire szükségünk van. Ha a gyerek nem eszik, majd eszik a következő étkezésnél, ha annál se, majd eszik holnap. Ha két kanállal eszik, akkor annyira volt szüksége. És a gyerekek KEVESET esznek, mert kicsi a gyomruk. Nem kell őket tömni, az alacsony kalóriabevitel amúgy is egészségesebb, mint a sok (csak bízzuk a gyerekre, azért diétáztatni sem kell, éppen a fentiek okán egy totyogót).

„Jó evő” az, akár gyerek, akár felnőtt, aki annyit eszik, amennyire szüksége van, se többet, se kevesebbet. A jó evő nem finnyásan válogatós, de nem is fal fel bármit, amit elé tesznek, csak mert most végre lehet enni. A jó evő figyel a teste jelzéseire, igényeire, és minden tápanyagcsoportból fogyaszt rendszeresen. Nem „jó evő”, aki minden étkezésnél mindent eltüntet a tányérjáról, amit elé pakol valaki más. Régen (és ennek még mindig érezzük a hatását), _rossz_ evőnek titulálták azt, aki KEVESET evett. Pedig a rossz evő az, aki kevesebbet v többet eszik, mint amennyire szüksége van. Nem „rossz evő”, aki kicsi adagokat eszik, vagy aki (nem kórosan) sovány.

Ha a szülő "jó" evő, akkor valószínűleg a baba is az lesz, mert leginkább a szülői, családi mintát fogja másolni evés terén (is). Éppen ezért a családi szokásainkat, ahogy mi eszünk, nem lehet túl korán elkezdeni megtanítani a babának. Együnk minél többször együtt, ha lehet, akkor a teljes családdal, ne csak külön a babát etessük. Az igény szerinti, bárhol, bármikor elérhető anyamell mellett az étkezésekbe már lehet rendszert bevezetni: szopizni lehet a játszótéren, de uzsonnázni otthon fogunk – persze lehet a játszótérre is tervezni és időzíteni az uzsonnát, de nem kell minden kör hintázás, mászóka után egy falatot tömni a gyerek szájába.
Az étkezések már kapcsolódhatnak szabályokhoz. Mivel nem cél, hogy a gyerekbe észrevétlenül minél több kalóriát becsempésszünk, ezért nem szükséges a figyelmét sem elterelni mesenézéssel vagy játékkal. Nem kell az ételnek repülőznie és nem kell a „mama kedvéért” még egy falatot megenni. Pláne nem jó az édességet a főétkezés elfogyasztásáért jutalomként felajánlani! Ez azt a felfogást tükrözi, hogy a főétkezés valami „feladat”, „kényszer”, „nehézség”, a desszert pedig a „jutalom”.
Ugyancsak nem szerencsés, ha édességekkel etetjük a gyereket a főétkezések HELYETT, mert „így legalább eszik valamit”. Nem kell „valamit” ennie, majd eszik rendes ételt, ha éhes lesz. Ebben az éhségben zavarja meg a köztes időben adott nasi.
Sokszor az evéssel kapcsolatos alkudozás azért alakul ki, mert a gyerek már „nagy”, mégsem eszik „rendesen”. Inkább szopik. Márpedig enni KELL, igaz? Ilyenkor a külvilág, rokonok, sőt, még a gyerekorvos és a védőnő is azon az állásponton van, hogy ideje leválasztani a gyereket az anyamellről, mert ha nem szopna, akkor a tej nem venné el a helyet a szilárdaktól. És valóban, igen, egyértelműen elveszi a helyet az anyatej a szilárdaktól. És igen, ha bármi történne totyogó korban az anyával vagy a szoptatással, akkor a gyerek már nem éhezne, hanem szépen elkezdene enni és jóllakna.
A kérdés csak az, hogy akarjuk-e, hogy anyatej helyett szilárdakat egyen? Azaz jobb-e a szilárd, mint az anyatej? Egy egészséges gyerek, akinél pszichés manipuláció nem játszik be az étkezésébe, az előbb-utóbb elkezd enni. Annyit és azt, amire éppen szüksége van.
Egy gyerek, akit rendszeresen kínálnak megfelelő minőségű étellel és itallal, és rendszeresen kínálnak anyatejjel, az tökéletesen tudja magának szabályozni, hogy melyikből mennyit kér.

És mi van azzal, hogy ha szoptatással nyugtatom meg, akkor majd később is evéssel nyugtatja magát?
A második életévben általában lassan elkezd alábbhagyni a teljes igényszerintiség. Egyre többször szólunk a kisgyereknek, hogy „Várj egy picit!”, „Még befejezem a ...-t és utána szopizunk.” Ez nagyon jó is így, a gyerek így tanulja meg késleltetni a vágyai kielégülését (ez egy nagyon hasznos képesség). Baleset, bibi, lelki baj esetén megnyugtatásra viszont még sokáig a szoptatás marad az első számú vígasz. Hol van ebben a határ? Nyugodtan lehet egy ideig még anyamellet kínálni egy fájdalmas baleset után. A totyogó korszak kezdetétől el lehet azonban kezdeni a határon mozogni, folyamatosan ki-kilépegetni a gyerek komfortzónájából. Azaz ne mi legyünk azok, akik egy „bibinél” felkínáljuk az anyamellet, de ha a gyerek kéri, nyugodtan szophasson. Próbáljuk folyamatosan finoman kihozni ebből, adjunk varázspuszit a testi fájdalmakra, kínáljunk sok ölelést és testkontaktust a lelkiekre, és mutassunk be többféle megoldási módot egy problémára (figyelemelterelés, kibeszélés, nevetés, lazítás), a szoptatás mellett. Ha ebben a folyamatban nem látunk SEMMI változást 2 éves korra, és a gyerek még mindig csak és kizárólag szoptatással tud megnyugodni (akkor is ha nincs különösebben nehéz napja, nincs kivételesen nagy fájdalma), vagy a szopási igényét egészen rövid időre (pár percre sem) sem tudja késleltetni, akkor érdemes lehet (lehetőleg szoptatásbarát) szakemberrel konzultálni, hogy kell-e valamit változtatni a családi kommunikáción, problémamegoldási módszereken.

KV-poszt #reggeliKV #evészavar #iszsz #hozzátáplálás#szoptatássalvígasztalás