Lehet, hogy kialvatlanabb vagyok, az éjszakai ajándékkészítés/rendelgetés miatt.. De a türelmem másokkal ON THE EDGE, a kisbabámmal pedig végtelen...

Kedveseim! Legyünk egymással megértőek. Leginkább én kiáltok megértésért, elismerésért, megnyugtatásért - ha utóbbit nem is követelhetem... Bizalmat pláne nem lehet. Mekkora szükségem van rá pedig! Ez egy csúnya játék vajon? Üldözési mániám van...? Direkt nem kapom meg? Basszameg, adjatok...! Közös érdekünk! Nem???

Az édesanyja vagyok. Borzasztójó, felszabadító érzés. Nem a szeretetfüggőség miatt, mielőtt valaki... (Üljön le, egyes.) Ez a természet Csodája! Azért. Órákat zenghetnék az érzésekről, melyek "csupán" hormonok kavalkádjai... De nem teszem.

Érzem, mi a jó neki. Fantasztikus képesség!

Láttam ma délután, hogy nincs jól. Valami nem stimmel. Mondták is, hogy nyűgös. Nem is, "HISZTIS" volt. (Hogy én hogy utálom ezt a szót...!)* Bágyadtka, láttam rajta, hogy sírt. Na de van ilyen. Miután elmentem, félórára rá kicserélték a pelust. NAGYON PISIS volt. (Az a dolga a pelusnak.) (Mielőtt indultunk, tehát, tekintettel a lakhelyeink közti távolságra, 10 perccel a megérkezésünk előtt, kicseréltem.) Tehát a pisikaki nem lehetett gond, hm, biztos hiányoztam neki vagy szomjas volt. Igen, igen, mindannyian egyetértve bólogattunk, hogy a panelban meleg van, és biztos azért. Amint visszaértem, szopizott nagyon, részben megpihenve, de rugózva a lábával, kis drága "milyen aranyos". Láttam rajta, hogy nem nyugodott meg teljesen. Ilyen pici gyerek, már tudná, hogy itt hagytam másfél órára? Nem hiszem. De mégis tudná? Hát látom a szemén, hogy valami még hibádzik.. Nem teszem szóvá, hát nem ők tehetnek róla, ha más vigyáz rá, akkor is előfordulhat. Késő délután van, biztos fáradt. Szegény, legközelebb nem megyek el ilyen későn (4órakor), legközelebb hamarabbra teszem az indulást. Na, szopi után indulás haza, vár a fürdetés és az alvás! Végre, nem másoknál, hanem otthon, nyugiban. A babák ezt szeretik. Öltöztetés közben beszélgetés folyik arról, mikor lesz a hozzátáplálás. Majd. Fél éves kora előtt nem, és majd csak ha ül és érdeklődik a kajánk iránt. Mert az milyen jó lesz, amikor már nem csak cicit eszik, hanem mást is, akkor lehet náluk, vigyázhatnak rá és mehetnek ide-oda. Ez nincs ellenemre! De tudom, hogy ez nem holnap lesz. Hanem holnapután. És a hozzátáplálás nem egyenlő a cici kiváltásával! Remélem, ezt tudják... Ugye? Hónapok. És hogy a cici... a tej, igenis tápláló. Igen, fél év után is, sőt egy év után is. Ha nekem nem hisznek, lehet bárki másnak, a WHO-nak, vagy aki....... Akit értelmesnek, tájékozottnak tartok. (És akiknek a rokonai semmilyen szinten NEM szólnak bele a szoptatásba....) Meghallgatom, és lehet, hogy meg is értem az álláspontjaikat, de meghallgatás nélkül az én nézeteim labdába sem rúghatnak a meggyőződés helyett... És bátran kiállok amellett, hogy nem csak tájékozott vagyok a témában, hanem édesanyai ösztönökkel rendelkező személy. De ezt már egyszer (...) kifejtettem. Na, em ez a lényeg, öltözünk tovább. Megfogadtam, hogy nem válaszolok arrogánsan, mert nem tehetem meg, mert udvarias szeretnék lenni, és nem szeretem ezt a feszültséget, ami valahogy mégis generálódik minden nap amikor találkozunk, tényleg minden nap van valami megjegyzés, ehh! Erre vonatkozik a türelemre vonatkozó passzus is... Lemegyünk a kocsihoz. Feszeng, sír, mint még soha. Vörös-lila a feje. Rekedten sír. Szegény csillag. Látom, hogy sok rajta a hacuka, dupla póló, pulcsi és még a maciruha is. Szegény, nem kellett volna így beöltöztetnem. Na de csak öt perc a hazaút, ki fogja bí... Nem fogja. Nem tudom levetkőztetni. Kicsomagolom az autósülésből. Megölelem. Feszít. Kényelmetlen az a kurva ruha. Cici! Mindent megold. Hajlik rá, de feszít tovább, pár korty után látom, hogy nem jó valami. Visszateszem, hátha... ÁÁÁ, csak rosszabb. Kiszállunk. Ringatom, jobb, egy kicsivel. Kérlek, ne állj itt, amíg el nem indulunk, mert nagyon zavar, köszönöm. (Átveszi a baba, ha feszült vagyok. De ha békén hagynak, meg tudom nyugtatni). Ölelem, megnyugszik. Mosolyog. Visszateszem, kezdődik elölről.. Háromszor játsszuk el. Végül mondjuk rá, hogy megnyugodott. Szegény, panaszosan nyökög a hátsó ülésen. De elindultunk! Itthon nyűgös. Szegény! Mea maxima culpa, ilyen későn többet nem adom át másnak! Ölelem, szopiztatom. Megjött apukám. Apu, figyelj, amíg letusolok 40 másodperc alatt a fürdetése előtt, kérlek, vedd le róla a pólóját.. Oké. De megint úgy sír, mi lehet a baj, hát gyorsabb, ha én veszem le. A bodyka alá kukkantva meglátom a pelust, ahogy bevág a combhurkába, óhhh hát ez a baj.. Nem vettük észre. De leveszem a felsőt, és összeszorult a gyomrom, majdnem elsírtam magam! A pelus a dereka felére volt összehúzva. Én a papírpampers két fülének a szélét érem el éppen, a szívecskétől jobbra és balra minimum három-négy centire, hiszen olyan husi. Inkább folyjon ki a kakicunami tízszer, minthogy kicsit is szoros legyen - ez meg.. Dzsízösz!!! A két füle átlapolva egymáson!!! Úgy összehúzva, hogy a kis husijába belevág... Lekaptam a pelust, megöleltem a kis puha bársony testét. Olvasva nem tűnik tragikusnak ugye? Idióta anya unalmas rémsztorinak eladott nyavalygása... Hát én éreztem. Tudtam, hogya  ruha miatt feszeng! (Menő ez az anyaság, hogy érzed, oszt mégsem tudtam a sötétben megoldani a kocsiban...) Láttam. Fájt neki. Nem tudták, hogy nem kell ilyen szorosan. Majd megkérem őket, hogy legközelebb másképp tegyék fel. Pedig látták már pelenkázódni, nem? Szegény kincsem. Nem történt tragédia. De vajon amikor elmondom nekik, mit kapok...? Hogy eltúlzom? Hogy nem azért volt? Annyira összeállt a kép. Az után lett nyűgös, hogy átpelusozták. Elaludt a ringatásban - de csak tíz percet. Arra is azt hittem, hogy azért, mert máshol van vagy nem vagyok ott. De megvan az ok, miért sírt egész délután ez a puha kis test! Jobban, mint amikor beleverték a fejecskéjét az ajtófélfába, emelős játék közben... Istenem. Én nem vagyok rosszindulatú. Csak türelmetlen. És félek a következő ilyentől. De nem mondhatom senkinek.. Ez preszumpció. Nem szabad... Ne legyen úgy! Mi a legmegfelelőbb kommunikáció erre..? Hogy engem ne terheljenek az "úgysem csinálod jól"-lal, miközben rávilágítok, nem, nem is én, hanem maguktól rájönnek, hogy kérdezni is lehet, érdeklődni, elfogadni, nem csak mindig jól megmondani... És amit nem szeretnék, a párommal, az édesapjával rosszban lenni emiatt....!!!!

* A hiszti az, amikor valamit meg tudna már tenni, de nem teszi, és segítséget követel hozzá, mert megtanulta, hogy sírással/kiabálással kikényszerítheti. Ilyet az öt hónapos baba NEM TUD, mert még nem elég "okos" ehhez.