Azt hittem, vége a vitáknak.

Nem bírom idegekkel, szó szerint hányingerem van hat óra óta. Csak a véleményét kell meghallgatnom valakinek, a szoptatásról, táplálásról, ami más, mint az enyém... A rosszalló pillantást, a magabiztos fals ismereteket, fellengzős tekintetet. Nincs erőm és kedvem vitázni ezen. Szó szerint szédülök, háborog a gyomrom, pedig már tíz óra. Félek.

A WHO, a szoptatási tanácsadás és az anyai ösztönöm SEMMIT NEM ÉR, mert az ő tapasztalatai szemben állnak az én tapasztalatlanságommal, a nyolc hónapos korukban "okosan" (azaz szándékosan) leválasztott csecsemők épsége az én csecsemőm fenyegető elkényeztetésével,  a védőnők (mikoriak..?) tapasztalata az én semmibe veendő, esetleg egészségügyis, biológiai ismereteimmel, ha nem az anyaságommal.

Félek, hogy a férjem, az Édesapa ezeket a szavakat veszi alapul, és nem az enyémet. Az enyémet, aki 24/24 vele vagyok és ismerem. A babám tökéletes. Testileg, lelkileg. Kiegyensúlyozott. Nem kell neki a cumi. Nem sír ok nélkül, ha mégis, figyelek rá, és többnyire tudom, mi az oka, mit szeretne. Büszke vagyok a kapcsolatunkra, főleg azért, mert nem gondoltam, tudtam, hogy ilyen csodálatosan működik a természet, hogy ennyire könnyűvé teszi az Anyaságot, mert adott egy fantasztikus láthatatlan kommunikációs csatornát. Amire büszkék lehetnének, hogy nem okozok gondot, nem kell nagyszülőként, szülőként aggódni semmin, minden tökéletes. Fejlődik, testileg, lelkileg. Boldog! Vidám! Mindennek az az oka, hogy egy csodálatosan jól működő szimbiózis áll fenn köztünk. És egy támogató család. Sajnos Édesapa nem tud részt venni benne. De remélem, őszintén, hogy ő bízik bennem, bennünk!

Ha részükről is elhangzik, hogy "mennyire látszik, hogy anyás" hogy "mennyire egymásra vagyunk hangolva", akkor, amennyiben ez egy pozitív kicsengésű dolog, miért ne lehetne folytatni, azaz az én meglátásom szerint folytatni? Jó lenne, ha valaki értékelné, és meglátná benne a JÓT. Hogy nem ördögtől való, ami az enyém. SŐT. VAN, aki kérdez, és nem mond, És megkérdezi, MIÉRT ÍGY? Nem a fejét csóválja rosszallóan, és kiakad, esetleg erőltetetten kinevet! (Legalább utóbbit nem veszem magamra...!) "A tej tápértéke csökken, én ebben biztos vagyok" - hát sajnálom, pont Ön nem az a szakember, akinek a tej összetételére vonatkozólag adok az ismereteire... Honnan veszi ezt??... Úgy érzem magam, mint aki elvégzett egy egyetemet, valamiben konkrét plusz ismereteket szerzett, és azt megcáfolja egy outsider. Ez speciel nem az én anyaságommal, és a viszonyunkkal kapcsolatos, hanem egy élettani butaság...

Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy amit hallok, az egy vélemény. Amit meg kell hallgatnom. Akkor is, ha másként ÉRZEK. Mélységesen felháborít, és tudom, hogy nem ezzel az érzéssel kell reagálnom. De az apósom ne kommentálja, hogy milyen lesz a mellem! Mit képzel?! Egyáltalán nem erről szól. Szerintem a baba addig szopizhat, ameddig akar. Ha sokáig, sokáig, évekig, évekig. Nem fog... (Mert előbb kezd el érdeklődni a mi kajánk MERT együtt eszik velünk az asztalnál, és egy természetes kíváncsiság alakul ki nála.....) De ha igen, akkor mi van, kit zavar? Miért zavarja? Őt miért zavarja? A férjemet, ha így van, miért zavarja? Hát ne a baba határozza meg, hanem én. (Vagy ők?)

Az nem elég bizonyíték arra, hogy valamit jól csinálok, hogy így mosolyog? Hogy jól van? Hogy nem beteg, pedig eljárunk? Hogy fejlődik, és figyelek rá? Hogy megosztom velük mindezt, képen, meghívással, és fizikailag is? A legintimebb pillanatokba is betekintést engedek - talán ez a hiba! A szoptatás magánügy? Bárhol megszopiztatom, ha kéri. Nem kérkedve, szerénynek maradva, természetesen! De ez nem jogosít fel senkit, hogy beleszóljon. Szerintem a szopi a mi közös ügyünk. Ami csak attól változhat, amitől rettegek, hogy idegesítenek. Bízom benne, hogy a férjem mellettem fog állni ebben. A kisgyermekünk táplálása elsősorban az én feladatom. Nekem kell megadnom neki. Később, amikor a sütőből veszem elő a kacsát, akkor is talán... De most, kizárólag az anya felel a táplálásáért. Ne vegyétek el tőlem ezt! Hányingerem van, ha erre gondolok. Engem is meglep, de a felháborodásom igencsak nagy.

Kettőt felneveltek már. Én egyet sem. És? Gyakoroltak rajtuk, most én tenném az enyémen, a legjobb tudásom szerint, ami nem holmi ósdi Dr Spock baromságai szerint való! Beállt az igény szerinti szopizás a háromórásra, na? Ez eredmény? Napirendnek tekinthető? Akkor ez a téma lezárva? Most jön az átalussza az éjszakát... Tudom...... :( Fáj!!! Direkt csináljátok? Hagyjatok békében. BÉKÉBEN.

A szopizás, a gyermekem ösztönös igényeinek kiszolgálása NEM KÖZTULAJDON. Az nem zavar, ha kolbászra szoktatják. Vagy nézheti a tévét náluk. De a szopizásba ne szóljon bele senki. Valami, amit tudom, hogy jól csinálok.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a hozzátáplálást nem a hagyományos, pürét benyomom a szájába módszerrel szeretném, hanem az önálló falatozásra nevelő BLW-vel, de csak abban az esetben HA ezt a bébi is szeretné. Úgyis mindegy, mert minden rossz lesz, amit csinálok. UGYE?

BÍZZATOK BENNEM. A jó isten áldjon meg benneteket.